| életrajz | projektjei | részletes életrajzi interjú | Babylon 5 | Wikipedia | JMS Works |

Ezen interjú keretén belül bepillantást nyerhetünk JMS életébe;
elmeséli hogyan jutott idáig.

PLUME: Milyen vidékről származol?

JMS: Pattersonban, New Jersey-ben születtem és nagyrészt ott is nevelkedtem. A családom egyik helyről a másikra vándorolt a gazdasági kilátásokat és munkát követve, új lehetőségek után kutatva, úgyhogy a szünetektől függően évente minden 6. hónapban iskolát, főiskolát, általános iskolát, gimnáziumot váltottunk. Jersey-ben, Kaliforniában, Illinoisban, Texasban nőttem fel...valahogy így.

PLUME: Nehéz lehetett...

JMS: Nehéz volt. Ahogy egyik helyről kerültem a másikra - megérkeztem, és valójában nem is volt értelme barátokat szerezni tudván, hogy hathavonta, vagy néha még hamarabb már megyünk is tovább, és akkor ők el fognak tűnni. Ez visszahúzódó embert faragott belőlem. Az egyetlen dolog, amit már nagyon korán felfedeztem, az az volt, hogy bár jóllehet városokat, iskolákat, államokat váltunk, a könyvtárakban lévő könyvek mindig ugyanazok maradtak. Ugyanaz volt a borítójuk. Ugyanazok voltak a szereplők. Úgy mehettem be meglátogatni azokat az embereket a könyvtárba, mintha ismertem volna őket. Ettől kezdve már egész fiatalon elkezdtem sok időt tölteni az iskolai könyvtárban. Mire 11 éves lettem, már végigjártam a felnőtté válás útját, és itt kezdtem el legelőször igazából felfedezni a sci-fit.

PLUME: Akkoriban melyik műfaj volt a kedvenced?

JMS: Minden bizonnyal a sci-fi. A Lensman könyvek E. E. (Doc) Smith-től. A Gyűrűk Ura inkább a fantasy világába tartozott, de azt is felfedeztem. Rengeteg minden Arthur Clarke-tól, ugyanígy Ray Bradbury-től. Az első Bradbury könyvek, amiket olvastam az R Is for Rocket és az S Is for Space voltak. Sok futurisztikus űrcucc tűnt vonzónak a sci-fi irányából, úgyhogy ez volt az én első valódi megkeresztelkedésem a műfajban.

PLUME: Akkoriban is írtál?

JMS: Mindig tudtam, hogy író leszek. Soha nem kételkedtem ebben. Nem emlékszem arra, hogy valaha is ne tudtam volna - ezért tudtam, hogy fel kell készítenem saját magamat. Faltam a könyveket. Tanultam a legkülönfélébb tollakról és papírminőségekről. Amikor gimnáziumba kerültem, négy évig tanultam gépírni, mert tudtam, ha író leszek, meg kell tanulnom, hogyan kell gépelni. Egyike voltam a leggyorsabb gépíróknak, akik kikerültek a Chula Vista Gimnáziumból. Végzős koromban lehetett, amikor már eléggé felkészítettem magamat - úgy éreztem, valami átvillant az agyamon, és azt mondtam: „Most.” Akkor írtam meg az első novellámat, három verset és néhány egyebet. Aznap tíz oldalt írtam, másnap megint csak tizet... és tíz oldalt írok ettől kezdve mind a mai napig, 46 éves (interjú idején) koromig.

PLUME: Az írás mely részei vonzottak a legjobban? A képesség, hogy kifejezd magad? Vagy kísérőként értékelted? Mi csábított téged?

JMS: A mesélés mindennél jobban. Szerettem történeteket nézni, hallgatni és mondani. Új helyeket alkottam meg, ahol emberek mesélték el azokat a történeteket. Ez egyfajta szent dolog. Mindig élveztem az írást. Van úgy, hogy sikertelen, amikor csak bámulod a képernyőt és a karakterek bújócskáznak. De az esetek 98%-ában fantasztikus és nagyon jó szórakozás.

PLUME: Amikor először elkezdted írni azokat a napi 10 oldalakat, eredetileg nagyrészt magadnak készült, vagy azért írtad, hogy mások láthassák?

JMS: Valójában tanulás volt... Azért, hogy megtanuljam, hogyan csináljam. Ez eleinte valami olyasmi volt, ami egyedül csak rám tartozott. A másik dolog pedig, hogy szinte azonnal bármit, amit elkezdtem írni, elkezdtem eladni. Apró cikkeket küldtem gyermekmagazinoknak, azok pedig felvették őket. Írtam néhány novellát, egyből megjelentek az iskolaújságban. Skicceket kezdtem írni, és amikor az egyik tanárom véletlenül meglátta, hogy mit írok, megkért, hogy hadd nézzen bele. A következő, amire emlékszem, hogy összedobtak egy színészbandát, akik osztályról-osztályra mentek, előadva ezeket az egyjelenetes színeket. Akkor jött az iskola és azt mondta: „Egy olyan terven dolgozunk, ahol egy tanulónak kellene megírnia egy színmű hosszúságú darabot. Akarod te megírni? Persze, ha nem megy, soha nem csináljuk többé.” Semmi kényszer. Azt mondtam hogyne, és megírtam ezt a teljes hosszú show-t. Ez 3-4 hónappal azután történt, hogy elkezdtem írni. Gyakorlatilag egy év múlva megbíztak egy adott színdarab megírására, egy helyi színház nyári előadásaira. Mintegy varázsütésre egyszerre csak elkezdtem eladni a műveimet, ami nagyon meglepett. Egy színdarabot elküldtem a helyi színháznak, ők pedig visszahívtak, találkozni akarván velem. Anyám kapta meg az üzenetet, engem mutatott be nekik, de ők az apám után érdeklődtek. Azt mondtam, „Nem, ezt én írtam.” Nem hitték el. Idéznem kellett belőle részleteket, mielőtt sikerült meggyőznöm őket. Így, bár valójában saját magam számára, tanulásként kezdtem el az írást, szinte azonnal elkezdtem eladni a munkáimat, és azóta is ugyanígy folytatom. Annak, amit eddig írtam, nagyjából 85-90%-át el is adtam. Nem tudom megmagyarázni.

PLUME: Értsük úgy, hogy a gimnazista éveid már sokkal stabilabbak voltak, mint az alsós és felsős általános időszak?

JMS: Nem. Négy különböző középiskolába jártam: A St. Benedict-be Matawanban, New Jersey-ben; a Matawan Községi Iskolába; A Lennox Gimnáziumba a kaliforniai Lennoxban; illetve a Chula Vista Gimnáziumba az ugyancsak Kaliforniában található Chula Vista-ban. Négy különböző főiskolára jártam: Kankakee Közösségi Főiskola, Illinoisban, Richard College, a texasi Dallasban, a Délnyugati-főiskola Chula Vista-ban, ill. a San Diegoi Állami Egyetem.

PLUME: Érezted-e úgy, hogy újra és újra fel kell építened az írói reputációdat minden egyes új intézményben, ahová kerültél?

JMS: Igen, de mondom, ez sohasem okozott problémát. Elmentem az egyetemi újság vagy a helyi lap szerkesztőségébe és azt mondtam: „Író vagyok, ilyet tudok csinálni, meg azt, meg amazt...”. Sosem jelentett túl nagy gondot. E tekintetben igen szerencsés voltam. Amikor a san diego-i egyetemre kerültem, gyakorlatilag elfoglaltam az egyetemi lapot. Szórakoztató riportokat, rovatokat, hírcikkeket, nyomozati dolgokat írtam, és volt három különböző, saját rovatom is.. A „The Daily Aztec” helyett lassanként úgy kezdték hívni a lapot, hogy a „The Daily Joe”, mert mindig volt benne valami, ami az enyém. Ekkor kezdett a munkám kenyérkeresetté válni, mivel eddig az időpontig annyira hülye voltam és annyira nem ismertem más lehetőséget, hogy szinte semmi fizetséget nem kértem azért, amit az újság számára összehoztam. Azt mondtam, „Ha úgy csinálhatom, mint egy szabadúszó, nem kell követnem senki utasításait. Azt csinálok, amit akarok és elsétálok.” És így, bár rengeteg pénzt kereshettem volna azzal, hogy az újságnak írtam, soha nem tettem. Természetesen idióta voltam.

PLUME: Különösen azon a szinten.
JMS: Gürcölő főiskolásként nagyon jól jött volna az a pénz. Már az elején idealisztikus, pénzügyileg igénytelen módon álltam hozzá az íráshoz. Valamennyit kihasználtam, ami jött belőle, de sajnos a legtöbbje a mai napig a levegőben lóg.

PLUME: Miről a legnehezebb lemondanod az írásban, ha a pénzkereseti lehetőséget vesszük figyelembe?

JMS: A legnehezebb rész az, hogy ki kell állnom a mellett, amit mondani akarok, és nem adhatom be a derekam az alapelveim  megváltoztatásának. Például, amikor főiskolás voltam, elkezdtem írni a Los Angeles Times san diego-i irodájának. Egyik kulcsfontosságú szórakoztató írójukká váltam. Egyszer írtam egy történetet egy san diego-i csoportról, aminek a neve „The Lambs Players” volt, és rájöttem, hogy ez a vallásos színészcsoport államot akar alapítani, amit ugyebár nem lenne szabad megtenni. Úgyhogy beleírtam a cikkembe. A szerkesztő azt mondta, „Ezt ki kell venned, mert ez egy hír, te pedig egy szórakoztató cikket írsz.” Azt mondtam, „De ez alapvető az egész történet szempontjából. Ez olyasvalami, ami benne kell hogy legyen a cikkben.” Így szólt, „Nos ez esetben ezt egy hírriporter kell hogy feldolgozza. Te nem csinálhatod meg.” Nem voltam hajlandó kivenni, ő pedig nem volt hajlandó azzal együtt leközölni, és ez a visszautasítás alapjában véve véget vetett a LA Times-nál töltött időszakomnak. Nem engedek az elveimből.

PLUME: Ez egy olyan alapelv volt, amiért megérte harcolni...

JMS: Igen, olyan volt. Az évek során a legsúlyosabb dolog, ami ott lebegett fölöttem, amikor otthagytam egy állást, mert elvből nem fogadtam el. Amikor a Real Ghostbusters [A valódi szellemirtók] c. rajzfilmsorozaton dolgoztam, az első szezont a hálózat számára, valamint a konszern szezont, amit ugyanakkor szerkesztettem 78 epizódot egyben, akkor az első szezon sikerei után tanácsadókat állítottak mellém, akik meg akarták változtatni a show-t, hogy sokkal politikamentesebb legyen. Néhány számomra meglehetősen offenzív dologgal jöttek elő. Janine-ből egy félénk karaktert akartak csinálni, jóllehet ő mind a filmen, mind a sorozatban egy erős női egyéniség; Winstont pedig csak sofőrré akarták redukálni, ami szerintem már kimeríti a rasszizmus fogalmát. Annak ellenére is bele akartak avatkozni, hogy kezdetben az ABC legjobban eltalált műsora volt. Úgyhogy ezt mondtam: „Ha ezt teszitek, akkor megyek. Ha rám kényszerítitek ezeket a változtatásokat, akkor itt hagyom az egészet, mert ezek etikailag tűrhetetlenek.” Megtették és eljöttem. Amikor a Captain Poweren dolgoztam, az első szezon után azt mondták, hogy a játékokat készítő cégnek nagyobb beleszólása lesz a tartalomba. Azt mondtam, „Nem helyes, nem morális, hogy egy játékcég hagyja jóvá a történeteket. Ha megteszitek, lelépek.” Megtették és mentem. A pénzt mindig másodlagosnak tartottam amellett, hogy kiálljak azért, amit íróként helyesnek gondolok. Abban a pillanatban, ahogy ezt feladod... Mihelyst megengeded, és azt mondod, „Hát, ez csak egy a sok közül.” , akkor lesz még egy, és egy következő. Azt hiszem ez az, ami időnként kiborítja a feleségemet, a barátaim pedig néha nem értik meg. Ám szerintem, amikor a nap végén otthagyod a történeteidet az asztalon, azok azt mondják helyetted, „Így láttam a világot, ezt jelentette nekem.” Ha ezt megtagadod, bármi, amit otthagysz azon az estén, nem más, mint hazugság.

PLUME: Az ipart szem előtt tartva, hiszel-e abban, hogy ez a harc a meggyőződésért sokkal determinánsabb vagy pozitívabb eredményt hozhat hosszú távon? Hogyan hatott ez, mialatt a karriered előrehaladt az évek során?

JMS: Is-is. Egyfelől tehetségesen tudok bonyolult lenni. Másfelől pedig ott van a világon az a sok pacák, aki azt hallja, hogy morális oldalról van egy fejlövésem, és ezért nem jönnek hozzám. Ami bizonyos szinten jó is, hiszen megmenekülök jópár csetepatétól. Ugyanakkor azok, akik megértik, mit akarok és miért harcolok, gyakran keresnek fel munkaajánlatokkal. A legtöbb munka, amit végeztem, többszöri megbízatássá vált. Értsük úgy, hogy a múltban dolgoztam nekik mondjuk producerként, és később visszajönnek, hogy „Nem csinálnád újra?”. Tudják, hogy nincs ki mind a négy kerekem, de jól írok.

PLUME: Azok a dolgok, amelyekért harcolsz, a minőség és a teljesség...

JMS: Igen. Dolgoztam a Murder, She Wrote-on két évig, majd otthagytam a B5-ért - múlt évben, amikor a Crusade véget ért, már  3-4 éve próbálkoztak, hogy előássanak egy Murder, She Wrote filmet a föld alól is, de semmi sem ment keresztül a hálózaton, sem pedig a gyártón. Kétségbe voltak esve, hogyan tudnának valamit levetíteni, végül azt mondták: „Nos, Joe mindig itt van.” Mondták, hogy volt ez a hosszú pangás, és hívtak engem. Azt mondták, „Tudjuk, hogy lökött vagy, de jó forgatókönyvet adsz majd nekünk.” Azt válaszoltam, „Örülök, hogy csinálhatom.”. Megírtam a szkriptet, keresztülment a hálózaton, keresztül a stúdión, leforgatták és májusban levetítették. És nagyon jól szerepelt.

PLUME: Annyira, hogy lesz másik is?

JMS: Igen. Nem voltak benne biztosak, hogy akarnak-e még egyet, vagy nem. A Friends záró epizódja ellenében vetítették le, úgyhogy azt gondoltam, gyerekek, csapó, ennyi. De ennek ellenére hihetetlenül jól szerepelt úgyhogy lesz egy újabb... De én abban már nem vagyok érdekelt, mert most, hogy - ha úgy tetszik - megtörtem a varázst, könnyebb kötésű írót keresnek, akivel együtt tudnak dolgozni.

PLUME: Visszatérve a főiskolához... Milyenek voltak a főiskolás éveid a 70-es évek közepe-vége táján?

JMS: ’72-ben érettségiztem, és ’78-’79-körül végre kikerültem az egyetemről. Két tudományos fokozatom van, egy alkalmazott pszichológiából, egy pedig szociológiából, szakosodtam filozófiára és írásra is. Úgyhogy egy kissé tovább tartott, hogy elvégezzem. Elmentem

magisztrátusi képzésre is, de nem voltam túlságosan elragadtatva tőle.

PLUME: Mi vonzott ezekhez a gyakorlati képesítésekhez? Azért csináltad, hogy fejleszd az írói képességeidet?

JMS: Akkoriban úgy gondoltam, hogy mellékkeresetnek jó lesz, nem tudván, hogy az embernek pszichológiából minimum PhD-znia kell ahhoz, hogy megéljen belőle, hacsak nem akar elmenni hamburgert sütni... Újra megjegyzem: én egy idióta vagyok. Azt hittem, hogy a pszichológia segíthet nekem tanulni az emberekről, és azokról a gyakorlati dolgokról, amiket íróként hasznosíthatok - és emellett amit tettem azalatt az időszak alatt, és amit javaslok bárkinek, aki író szeretne lenni az egyetemisták közül, ez: teljesen kihasználtam mindent, ami elérhetővé vált számomra. A tanulóknak azt mondom, hogy tegyék ugyanezt... járjanak játékkörbe, színikörbe, írjanak az egyetemi újságnak, egyetemi lapnak. A színházi részleg gyakran kér majd kis előadásokat, és a filmesek pedig forgatnak majd 10-15 perces produkciókat. Használd a rádióállomást. Elmehetsz az egyetemre, láthatod az osztályokat, az éttermeket, fürdőszobákat, parkokat és annyi, ez lehet a teljes egyetemi életed. Azt mondom, használjátok az egész egyetemet, mert csak ott szerzitek majd meg azokat a tapasztalatokat, amik segítenek majd és amikre később íróként szükségetek lesz. Mire elvégeztem az egyetemet, leforgattam egy félórás filmet, 9 színdarabot, volt egy rádió drámám és több mint száz cikket írtam az egyetemi újságnak. Így mire kisétáltam az egyetemről, felkészült és színes író voltam.

PLUME: Az egyetemen eltöltött nyolc éved alatt mi volt a legmaradandóbb tapasztalatod, amit magaddal vittél?

JMS: Valójában 6 évet jártam egyetemre. Talán a nyílt szívűség volt a legmaradandóbb. Amikor még én voltam egyetemista, több mint széleskörű oktatás folyt, ami felkeltette bennem a tanulás iránti vágyat. Azt, hogy új dolgokat tanuljak meg, hogy kísérletezzek és olyasmikkel próbálkozzak, amivel az ember egyébként nem foglalkozik szükségszerűen. Ez ösztönzött, hogy tovább folytassam és ez az, amiért a mai napig dolgozom. Megpróbálok kísérletezni különféle formákkal és stílusokkal, fejük tetejére állítom a dolgokat és megpróbálok különféle lehetőségeket.

PLUME: Tehát a diploma után mihez kezdtél?

JMS: Egy ideig San Diegoban maradtam, számos hírlapnak és folyóiratnak dolgoztam, pl. San Diego Magazine, The San Diego Reader, és még vagy egy tucat más. Volt dolgom az „Alien Worlds”-al, amely egy Los Angelesben játszódó rádiós dráma-sorozat volt abban az időben. Végül leszerződtem, hogy megírhassam az első szakkönyvemet a forgatókönyvírásról. Úgy gondoltam, ez lesz a kulcs, hogy eljussak Los Angelesbe, ahová menni akartam. Ezzel egyidejűleg megismertem Kathryn Drennan-t, a későbbi feleségemet, és kaptam egy állásajánlatot a Carl Sagan Productions-nál. A San Diego Állami Telekommunikációs és Filmügynökségen ismertem meg Kathryn-t. Felajánlott egy állást, hogy menjek és dolgozzak Carl Sagannak, aki akkoriban egy Cosmos nevű projekten dolgozott. Azt mondtuk, „költözzünk fel együtt”. Így tettünk és együtt költöztünk Los Angelesbe 1981. április 1-én, bolondok napján. Az első egy-két évben ő elsődlegesen Sagannak dolgozott, én pedig a könyvemet írtam, és megpróbáltam az utazást ’nagyobb tengerré változtatni’ a magam számára. Otthon San Diegoban én egy nagy hal voltam egy kis tócsában. Los Angelesben viszont parányi hal egy óriási tengerben. Jó néhány évbe beletelt, hogy túljussak ezen, és végre el tudjak itt helyezkedni íróként ebben a városban.

PLUME: Ez a tenger ugyanakkor erős hullámokat is csap ellened...

JMS: Igen. Soha nem dolgoztam sokat a tévésiparban, és ez volt az, amit csinálni akartam. Végül a Los Angeles Herald Examinernek, a The Los Angeles Times-nak itt Los Angelesben és az LA Readernek kezdtem dolgozni. Írtam a Time Inc. TV-Cable Week folyóiratába. Miután ennek vége lett, elmentem a People Magazine-hoz és - részleteket nem említvén – ismét csak volt egy etikai összetűzésem. Rájöttem, mi is a People Magazine és azt mondtam, „Egyszerűen nem tudom tovább csinálni.” Kiléptem az újságírásból. Nem volt más lehetőségem, de azt mondtam, hogy „Nem tudom ezt tovább csinálni. Tovább kell lépnem” A tévénél kötöttem ki. Nem vagyok biztos benne, hogy ez egyenes út volt-e, vagy sem, de akkoriban minden bizonnyal.

PLUME: Legalább a televízió megérti, hogy ez fantázia...

JMS: Igen. Szó szerint.

PLUME: Könnyű volt akkoriban bekerülni a tévésiparba? Milyen volt a piac?

JMS: Nagyon nehéz volt, 6 hónap pedig valóságos szenvedés azért, hogy végre rájöjjek, mit is akarok. Ami történt, az volt, hogy rájöttem, szeretem a rajzfilmeket. Nagy rajzfilmőrült vagyok, az olyanokat szeretem, mint amilyenek a WB rajzfilmjei. Volt akkoriban egy show, a He-Man, amit nagyon szerettem nézni... mert én egy afféle lökött fazon vagyok és szeretem a meséket. Azt gondoltam, „Na ezeket is írja valaki, és nekem vannak tapasztalataim.” „Egye fene”, mondtam, és írtam egy minta He-Man epizódot, majd csak úgy lazán elküldtem a stúdiónak. Sem ügynök, sem előzetes megbeszélés... Semmi. Ha bármit tudsz az üzletről, tudod, hogy a dolgok nem így történnek. Legnagyobb megrökönyödésemre felhívott az egyik producer és azt mondta, „Ez egy óriási forgatókönyv, be tudnál jönni egy találkozóra?” Bementem, és eladtam a szkriptet. Eladtam még, úgy gondolom, 3 másikat, rögtön az után. Aztán azt mondták, „Nézd, ebben az évben

már nem vehetünk több külsős forgatókönyvet.” Az hittem, „Na tessék, most jön az elbocsátás...” Ám azt mondták, „Nem akarsz stábtag lenni?” Én, miután végre megtanultam, hogyan kell nem-hülyének lenni, igent mondtam. Ez volt az én első szabályos állásom, több pénzzel, mint amit valaha láttam. Ez 1984 -85-ben történt. Ezután az elkövetkező 15 évben különféle műsorok stábjainak tagja voltam, megszakítás nélkül.

K: Melyek a legkedvesebb sci-fi filmjeid? 

V: Kezdetnek szeretném felírni a „Seconds”-t a listádra, az egyetlen, Rock Hudson által készített majdnem-SF filmet, amitől mind a mai napig a hideg futkos a hátamon. John Frankenheimer soha nem volt jobb.

Hozzátenném még a „Fail Safe”, „Dr. Strangelove”, „Seven Days in May” és a „The Manchurian Candidate” filmeket, amelyeknek szintén van SF aspektusuk... ha az „Alas, Babylon” SF, akkor a „Fail Safe” és mások is beleférnek ebbe a kategóriába. Ez egy olyan csoport is, amely az újabb nézőknek betekintést nyújt abba, milyen volt ez az ország történelmének egyik bizonytalan pontján.

Azokról a filmekről szólván, amelyek sokkal inkább beletartoznak az SF műfajába... Forbidden Planet, The Day the Earth Stood Still, Something Wicked This Day Comes, Invasion of the Body Snatchers, The Rocky Horror Picture Show (ne bámulj rám így, vannak benne űrlények meg... űrhajók... meg... meg őrült tudósok, meg minden ilyen cucc, meg van egy ritmusa, amire akár táncolhatsz is), Aliens, High Plains Drifter (fantasy), Terminator 2, The Road Warrior, The Princess Bride (fantasy), On the Beach, Night of the Living Dead, Brazil, Alien, The haunting of Hill House, Blade Runner, First Men in the Moon, When Worlds Collide, Village of the Damned, Earth Vs. The Flying Saucers, Phantom of the Paradise és Day of the Triffids.

K: Milyen írók hatottak rád az évek során?

V: Íróként a hatás elég korai időszakra nyúlik vissza, úgyhogy citálnám Eric Frank Russelt, HP Lovecraftot, Bradburyt, Ellisont, Tolkeint, Clarke-t, valamint „Doki” Smith-t a lista csúcsán. A tévés műfajból Serling, Matheson, Corwin, ismétcsak Bradbury és Ellison, valamint Charles Beaumont.

K: Én el sem tudom képzelni, milyen lehet végigvinni mindezt a sok gazdagon ábrázolt karaktert, történetük teljességében, ilyen hosszú időn keresztül – van arra valamilyen szó, hogy milyen érzés ez számodra?

V: Olyan, mint életet adni egy tyrannosaurus rexnek.

K: Mi az árny háború jelentése?

V: Valamikor régen John Copeland megkérdezte tőlem, hogy „Rendben, magyarázd el nekem röviden, miről szól a háború?” Azt mondtam, „Arról, hogy megölöd a szüleidet.” A szemei elkerekedtek, és én elmagyaráztam, „Nem, nem szó szerint... de bizonyos szempontból ki kell lépned a szüleid irányítása alól és megalkotni a saját életedet, saját küldetésedet. Ez a folyamat elkerülhetetlen... és ha vannak idősebb fajok és beleavatkoznak ebbe, akkor ez ugyanabba a ladikba helyezi őket is.”

Ez nem arról szól., hogy kinek van nagyobb puskája, mert hiszen mindig lesz valaki, akinek nagyobb van... Ez arról szól, hogy megértsd a problémából kivezető utad.

K: Milyen visszhangra számítasz az utolsó epizód után?

V: Bizonyos értelemben a rossz embert kérdezed, mivel én benne vagyok a show-ban és nem látom úgy, mint bármelyik kívülálló. Az egyetlen, amiből következtethetek az az, amilyen hatást a forgatókönyv kiváltott a stáb tagjain belül, amikor a könyv körbevándorolt és elolvashatták. (Egy megjegyzést helyeztem mellé, leírva, hogy lehetséges, hogy 5.22-ként, nem 4.22-ként vetítik majd, de mindenképpen ez fogja zárni a történetet.)

Nos, majdnem mindenki sírt. Arra mentem haza, hogy volt egy üzenet a gépemen Mira-tól, aki alig tudott megszólalni, egy másik Claudia-tól, aki azt mondta megtisztelve és büszknek érzi magát, hogy részese lehetett ennek, és hogy a forgatókönyv megríkatta. Bruce, Richard, keménykötésű fickók a stábban... mind ugyanazt mondták. És itt nekem is egyet kell értenem; párszor elvesztettem, miközben írtam, a tartalom miatt; különösen egy jelenetet... megtudod, ha majd meglátod... egy órára hidegre tett, amikor végeztem vele. De van itt valami... minden egyes ember, aki sírt a forgatókönyvön, végül büszkeséget és nagyságot érzett, és jót... hogy az élet megy tovább... ez az élet megerősítése volt, annak legfontosabb szintjén. Jó érzésük volt a befejezést illetően. Nekem pedig ez nagy jutalom, hiszen írói szempontból olyasmivel próbálkoztam, ami nagyon bonyolult és első pillantásra úgy tűnik, mintha sikerült volna. (Most úgy térek majd rá, mint rendező és végleg helyre teszem.

Csupán egyetlen rajongó olvasta a szkriptet... valaki, akinek a véleményében megbízom. Mivel kíváncsi voltam a reakcióra a képernyőnek arról az oldaláról is. És az teljességgel megegyezett a fentebb leírtakkal.

Szóval, mit gondolok, hogyan reagálnak majd az emberek?

Azt, hiszem, rengetegen fognak sírni.

De a végére úgy gondolom, jó lesz majd és minden szépen a helyére kerül... és főleg, sokan fognak utána visszanézni az egész történetre, keresztül ezeken a hosszú éveken, és azt fogják akkor mondani, „Jó történet volt.” Becsukják a könyvet, felteszik a polcra a többi mellé, hogy majd sok év múlva újra elolvassák azt. Végül azzal a tudattal fekszenek le aludni, hogy jól töltötték el az időt.

Ez a legtöbb, amit bármelyik író egyáltalán akarhat. Hogy olyan történetet mondjon, amit érdemes elmesélni. Hogy megindítsa az embereket. Hogy megnevettesse az embereket. És ha csak egy szívdobbanásnyi időre is, de elgondolkodtatni az embereket dolgokon, és másként láttatni velük a világot mint akkor, amikor nekifogtak.

Utána kilökhetnek az utcára, vagy otthagyhatnak, és én még csak nem is fogom bánni. Mert mindent, amit be akartam mutatni, bemutattam. És mindent, amit el akartam mondani, elmondtam.

Úgy vittem ezt a show-t öt hosszú éven keresztül, mint egy csiga a házát. Nagyon hosszú és bonyolult út volt, és soha senki sem fogja még csak tudni sem, valójában milyen nehéz is volt ezt a sorozatot összehozni. Azért sem, mert nem a bonyodalom alkotja a történetet, maga a történet kelti a cselekményt. De így vagy úgy, 5.22-ként vagy 4.22-ként legyen bemutatva, ha levetítjük, végre letehetem a terhet. Utána soha többé nem lesz már az enyém. Utána a tiétek lesz. Ahogy lennie kell. És a végén, azt hiszem, meg lesztek elégedve.

 1. Mi a kedvenc zeneszámod?

Meatloaf – „Where Angels Sing”

 2. Melyik a kedvenc filmed?

Aliens.

3. Melyik a kedvenc TV-műsorod, mostani vagy múltbéli?

Az eredeti Twilight Zone.

 4. Hogy érzed, mi volt a legnagyobb eddigi szakmai sikered?

Babylon 5.

 5. Melyek voltak azok, amelyeket érzésed szerint nem teljesítettél úgy, ahogyan szerettél volna?

A The Strange Case of Dr. Jekyll és Mr. Hyde adatptációja a Showtime

Nightmare Classics-jába.

 6. Melyik a kedvenc könyved?

Lord of the Rings

 7. Ha megváltoztathatnál egy dolgot Hollywoodban, mi lenne az?

Kényszeríteném, hogy logikusan lépjenek fel.

 8. Ha megváltoztathatnád valamely publikus dolgot önmagaddal kapcsolatban, mi lenne az?

Hogy magányos és távolságtartó vagyok. Összeférhetetlen, hihetetlenül félénk és csendes. Már-már fájdalmasan csendes. Az emberek úgy értelmezik ezt félre, mintha mindenek fölött állnék vagy nem érdekelne semmi.

 9. Mi a következő terved?

Jeremiah, egy új, 20-órás drámai sorozat a Showtime számára.

 10. Melyik az a projekt, amit mindig meg szerettél volna csinálni, de még nem sikerült?

Forbidden Planet: A Sorozat.

 Az Írásról

 Az írásról szólván, Straczynski eléggé sokat beszél róla, csakúgy, mint arról, hogy ha azt csinálod, amit szeretsz, a többi követi majd. Itt van tehát - J. Michael Straczynski saját szavaival mondja el, hogyan kezdett hozzá az íráshoz, mibe kerül a siker, és hogy milyen buktatók is vannak az út mentén.

„Mindig tudtam, hogy író leszek” – kezdi. „Soha nem volt kérdéses. Akár kilenc vagy tíz éves voltam, és valaki megkérdezte ’Mi leszel, ha nagy leszel?’ Azt mondtam: ’Író.’ , ’Írtál már valamit?’ ’Még nem állok készen.’ De elkezdtem tanulni az írásról.

„Vannak-e közöttünk bimbózó írók? Meg kell értened, hogy az első néhány dolog, amit írsz az nagy nulla. Használhatatlan. Fúrsz egy lyukat a földbe, hogy olajat találj, de nem leled meg azonnal. Találsz sarat, piszkot, dinoszaurusz csontokat, minden kutyafülét, de olajat nem. Az időbe kerül. Meg kell tanulnod, hogyan hibázol, megtanulni a technikákat, és a végén meg fogod érteni. Az első néhány dolgot, amit írtam, soha senki az emberiség történetében nem fogja látni, mivel mind megsemmisült.

„De amire rájöttem, az az volt, hogy miután elkezdtem történeteket írni, az emberek először kezdtek észrevenni. Négy évet jártam gimnáziumba, még csak meg sem látott senki, de amikor elkezdtem történeteket írni, észrevették. Elkezdtem írni a kis játékaimat és leforgattuk őket, ezeket az egyfelvonásos színdarabokat, amiket én írtam. Majd egyszer csak azt mondták, ’Írsz egy teljes hosszú előadást az iskolának?’ Hogyne. Megcsináltam, és rájöttem, hogy szeretem. Ez nem csak az volt, amit csinálni akartam, nem csak a munkát jelentette – a szavak összefűzése sokat jelentett számomra, izgalmas volt, imádtam nézni, szerettem látni, ahogyan egy néző figyeli a színpadi, film vagy tévés produkciót, amit én írtam, és csak lesni a reakcióit. Mivel az írás a kommunikációról szól, az érzelmek kimutatásáról, a lélek megérintéséről. És ha el tudom ezt érni nálad valahogyan, jobban vagy kevésbé fényesen, akkor az életem már jelent valamit.

„Mindig úgy éreztem, hogy ha író akarok lenni, ha közületek bárki író akar lenni, csinálja szívvel-lélekkel. Én mondom, ne legyenek gátlásaid az írásban. Ez a legrosszabb, amit tehettek. Bármi mást. Írjatok novellákat, cikkeket, színdarabokat, sci-fit, képregényt, prózát, forgatókönyvet – bármit. Ha megtanulod, hogyan írj meg egy jó cikket, az megtanít arra, hogyan írj meg egy novellát, mivel az újságcikknek van egy felépítése, amit a novellánál is használsz. Egyetemen járni kezdtem kreativitásfejlesztő írás-órákra, ahol azt hittem, megtanítanak írni. De rájöttem, hogy az valójában az a mód, ahogyan a tanár akarja, hogy írjak. Ez pedig két különböző dolog.

„Ha tanácsolhatok bármit ma mindannyiótoknak, akkor egyszerűen ez lenne: kövessétek a vágyaitokat, akár komikusok, szövegkönyvírók vagy bármik is vagytok. Sokan vannak körülöttetek – professzorok, családtagok, barátok, az anyukátok, bárki – aki majd azt mondja, hogy ti ezt nem igazán tudjátok csinálni. Az olyan emberek, mint ti, nem válnak ezzé. Csak a nagy emberek lesznek azzá.

„Az évek során rájöttem, hogy amikor felbérlek egy írót, a saját nézőpontjukért alkalmazom őket, az ő egyedülálló nézőpontjukért. Mivel senki más nem látja úgy a világot, ahogyan ti, az az értékes. Ezt adjátok el. Ezt akarják a megbízók. Ha azokon a szemináriumokon tágítjátok a fejeteket, ahol azt mondják: ’Megtanítunk, hogy úgy írj, mint mindenki más’ azzal csupán egy baj van, mégpedig az, hogy már itt van körülöttünk a sok ’mindenki más’. Szóval miért is lenne rád szükség, ha nem tudsz valami olyasmit lerakni az asztalra, amit egyedül csak te tudsz és rajtad kívül senki más?

„Amikor Neil Gaimant alkalmaztam, hogy írjon meg egy Babylon 5 epizódot, tudtam, hogy olyasmit kell kapjak, amit senki már a világon nem tudna nekem nyújtani Neilen kívül - és az egy Neil Gaimant stílusú forgatókönyv lett. Mindegyikőtöknek megvan ez a perspektívája, mindannyiótoknak megvannak azok az álmok és látomások; és a világ, benne veletek, ahogyan ti látjátok, amit nektek jelent, és csak ti értitek - erről kell nekünk hallani, hogy másképp láthassuk a világot.”

Fordította: Peres Levente (Sheridan)